Rabindranath Tagore

Ő JÖN!
Franyó Zoltán fordítása

Nem
halljátok lépte hangját, hogyan suhan szelíd szelekkel? Ő jön, ő jön, ő jön! Miden
órán, nappal-éjjel, minden percben, este-reggel, ő jön, ő jön, ő jön! S én dalolva,
mint a részeg, bűvös dallal dalt idézek, s minden éneken keresztül,
halk, közelgő
lépte rezdül, ő jön, ő jön, ő jön!

Illatos
tavasz tüzében, mély vadon illatos árnyán ő jön, ő jön, ő jön! Dörgő fellegek
batárján, nyári zápor enyhe szárnyán ő jön, ő jön, ő jön! És ha mély kínok gyötörnek,
mindennél különb gyönyörnek üdveként megint e kába bús kebelhez ér a lába, ő jön,
ő jön, ő jön!

HIÁBA VÁRLAK
Franyó Zoltán fordítása

Felhők
torlódnak � köröttem fénytelen boru van. Miért kell rád hiába várnom lent a kertkapúban?
Itt a végső napsugárnak fényövében egyre várlak. Nappal ember-ár sietség, zúg
körül gyanutlan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban?

Elrejtőzöl
tán előlem? Már nyomod se leljem? Hogy' lehet e felhős órák terhét elviselnem?
Messze nézek, egyre leslek, mindig, mindenütt kereslek; sóhajom panaszkodón száll,
szellő búgja búsan. Ó, miért váratsz meg engem lent a kertkapúban.

AHOL A SZELLEM...
Radó György fordítása

Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
ahol szabad
a tudás, és
ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
ahol az értelem tiszta folyója

még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
ahol eszünket
Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé �
a
szabadságnak e mennyországa
engedd, Atyám,
felébredni hazámat.

Örmény anekdoták

Bányai Elemér (Zuboly) 1902-ben kiadott "Örmény anakdoták és egyéb apróságok"-ból.

ÖRMÉNY KIRÁLY - MAGYAR KIRÁLY

1894 őszén tartották Bánffyhunyad környékén az erdélyi hadtest részére a királyi gyakorlatokat. Őfelsége maga is részt vett a gyakorlatokon, melynek tartama alatt Barcsay Domokos országgyűlési képviselőnek volt vendége.

Barcsay Domokos, ki maga is fejedelmi család ivadéka, nagyban készült a király fogadására. Hadd emlékezzék vissza őfelsége a magyar ember vendégszeretetére, gondolta magában, és már hetekkel azelőtt megtette a király fogadására az előkészületeket.

Volt is olyan fogadtatásban és olyan pompában része a királynak, minő csak a régi erdélyi fejedelemség idejében lehetett. Az előkészületek idejében pár napi időtartamra gyorsan szüksége volt pénzre Barcsay Domokosnak. Találkozik a dúsgazdag Korbuly Bogdánnal és megszólítja:

- Kedves apósom, nem tudna nekem pár napra ötvenezer forintot kölcsönözni?

- Nagyon szívesen, de hát voltaképpen mire is kell magának ez a rengeteg pénz?

- A király fogadtatására.

- Úgy? Aztán nem volna elég harmincezer forint - tudakoló óvatosan a puritán egyszerűségű nábob.

Barcsay Domokos ugyanolyan óvatosan odasúgta:

- Nem lehet, kedves apósom, mert nem az örmény király, hanem a magyar király fog jönni.

KOPLALÓ CENTUMPÁTEREK

A mostani cegei gróf nagyapjának, gróf Wass Györgynek, a híres amerikai utazónak egy ízben szüksége volt a szamosújvári képviselő-testület támogatására. Valami birtokügyről volt szó,

melynek kedvező elintézése a grófnak különös érdekében állott. Meg is kérte külön-külön a centumpátereket, s azok meg is ígérték támogatásukat, mikor azonban tárgyalás alá került a dolog, egyhangúlag leszavazták.

Néhány nap múlva, a közgyűlési tárgyalás után, meghívta Wass György gróf az összes centumpátereket Cegébe „barátságos ebédre”. Azok ünnepi díszbe öltözének, s várták a kitűnő ebéd kezdetét.

A gróf mindenik centumpáterrel kezet szorított, és nagy örvendezés között diskurálgatott velük:

- Nem is képzelik az urak, mennyire boldognak érzem magamat, hogy megtiszteltek becses megjelenésükkel.

A centumpáterek illemkedtek, kellemkedtek, szemérmeskedtek, és biztosították a grófot, hogy csekélység az egész dolog, szóra sem érdemes.

Ilyen kölcsönös udvariaskodásban telt el négy-öt óra, mialatt a jó centumpáterek majd leroskadtak az éhségtől. De valahára mégis teríteni kezdtek, s egy jó félóra múlva, mikor a centumpáterek már az ájuldozás előtt állottak, jelenti az inas, hogy tálalva van.

A gróf rögtön az asztalfőre ült, s onnan buzdította az éhes centumpátereket:

- Nagyon kitűnő leves, csak tessék minél többet.

Azok pedig vettek volna kínálgatás nélkül is, de az inasok olyan rohamosan vágtattak a tálakkal tova, hogy mire vehettek volna, már híre-hamva sem volt a levesnek. Következett a pecsenye.

- Nagyon kitűnő pecsenye, tessék minél többet - ismétlé a gróf.

A szegény centumpáterek ismét nem vehettek, s így jártak a többi fogásokkal is. Az inasok megmutatták az ételeket, s egy kettőre már ki volt öntve a tálak tartalma az asztal közepén elhelyezett nagy vasedénybe.

Végre megsokallotta egyik a dolgot, és szemrehányólag fordult Wass Györgyhöz:

- Miért gúnyolódik velünk a gróf úr?

- Ments Isten - felelé Wass György. - Az urak megígérték nekem ugye, hogy mellettem lesznek a közgyűlésen, és leszavaztak. Én is megígértem hát az uraknak, hogy ebédet adok, és nem adtam: ennyi az egész. Remélem, ezért még nem leszünk ellenségek.

Aztán szívélyes búcsút vett mindenik centumpátertől, kedves egészségükre kívánta az ebédet, mialatt maga az asztalhoz ült, és az éhségtől támolygó emberek rettentő irigységére jóízűen falatozni kezdett.

Bíró választás a régi világban

Az örmények alkotmányos életében a bíró választás hajdanában nagyobb szenzációval járt, mint ma akár a képviselő-választás.

Habár 1720-ig a város főbírája nem kapott fizetést, az állás mégis nagy tisztességnek tartották, mert jó ideig nemcsak a szamosujvári, hanem az erdélyi „örmény kompaniák” felett való felügyelet is ehhez az álláshoz volt kötve, mely viselőjének, díszt, tekintélyt és nagy tiszteletet szerzett. A főbíró volt az első világi ember a kopaniák-ban s az örmények patriarkális társadalmában felért ez az állás legalább is egy kis hercegséggel.

Vágyott is utána sok ember s ha az egymást felváltó főbírók lajstromán végig tekintünk, ott találjuk közöttük a legkiválóbb személyiségeket, kiknek sarjadékai utóbb a magyar társadalomban is a legelsőbb rangú pozíciókhoz jutottak.

Főbíró-választás idején alig lehetett ráismerni a városra. Pro- és contra pártok, tekintélyes családok küzdöttek tüzes temperamentummal jelöltjük mellett s nem egyszer nagyobb zene-bonák is támadtak, míg végre megtörténhetett a választás. Maguk a magistrátusbeli notabilitások is belátták ezen állapot ártalmas voltát, mert 1724. dec 11-én ünnepélyesen kijelentették az egykoru örmény protokulum tanusága szerint, hogy: Mi, Gerlában lakó örmények mindnyájan azt határoztuk, hogy bíró-választás alkalmával többé zavart nem csinálunk és a várost fel nem forgatjuk.

1721-től kezdve megállapították a főbírónak járó évi fizetést 200 frtban, 40 veder borban és egy kalangya szénában – bárki is legyen a főbíró. Ez utóbbi kitétel burkolt célzás volt a nagybefolyású és dúsgazdag Dániel Tódorra, a mai báró Dániel család ősére, ki a főbíróság elvállalását rendesen feltételekhez kötötte s ha neki ajánlották fel a tisztséget, mindjárt azzal kezdte:

- Mennyit adtok?

- Adunk száz forintot, volt a válasz

Egy más alkalommal ismét Dánielre esett a választás, ki újra kérdezte:

- Mennyit adtok ?

- Mint rendesen.

- Dehogy! Adjatok most száz aranyot.

Megadták ezt is, csakhogy megnyerjék Dánielt, ámde ezzel a módszerrel csak ártalmas precedenseket honosítottak volna meg, azért a communitasi határozatban rendezték a fizetési ügyet, s diplomatikus furfanggal jelezték, hogy ettől a megállapodástól nem térnek el, még Dániel Tódor kedvéért sem. Ez pedig nagy szó volt, mert Dániel Tódor első embere volt akkor a városnak.

(1902-es kiadvány eredeti szövege alapján)

Székely Himnusz

Régi Székely Himnusz

(vagy: Csíksomlyói Mária-siralom, kb. 1350-ből)

Hej, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben légy kenyerem.

Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor székely reménységét,
Jézus, áldd meg Erdély földjét.

Vándor fecske hazatalál,
Édesanyja fészkére száll,
Hazajöttünk, megáldott a
Csíksomlyói Szűz Mária.

A Mária-éneket Bartók Béla jegyezte le a Csíki-medencében. Dallama hasonlít a Bartók Béla által írt "Egy este a székelyeknél" c. zenemű nyitányához. Mivel a nem-katolikus székelyek himnuszukként nem énekelték ezt a Mária-dalt, így vált a székelyek himnuszává a XX. században az 1921-ben Csanády György által írt és Mihalik Kálmán által megzenésített Ki tudja merre kezdetű dal. Ezt a Mária-éneket a katolikus székelyek éneklik a csíksomlyói Mária búcsúk alkalmával.

Az eredeti változat

(Gábor Dénes: Mítosz és valóság, Pápa, 2004 c. könyve alapján)

Szövegíró: (Göcsi) Csanády György (Székelyudvarhely, 1895. február 23. - Budapest, 1952. május 3.)

Zeneszerző: Mihalik Kálmán (Oravicabánya, 1896. február 21. - Szeged, 1922. szeptember 6.)

A Székely Himnusz születési éve: 1921.

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen,
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király, a csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcától zajló tengeren,
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, istenem!

Ezt a rövid változatot éneklik a székelyek, szövege nem mindig azonos azzal, amit Csanády György írt:

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen,
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, csillagösvényen.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén,
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Gábor Dénes közöl két új versszakot, amelyet Papp Gábor művészettörténész a Székely Himnusz kiegészítésének szánt.

Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja,
Csaba királyfi gyűjti táborát,
Szűnik az átok, kiapadt a kútja,
Szívünkön égi öröm lángol át.

Hiába zúgsz már gyűlöletnek árja,
Megáll a szikla, nem porlik tovább,
Imánk az Istent újra megtalálja,
Köszöntsd ma népem, üdvöd hajnalát.

HOSSZÚ VÁLTOZATOK:

I.

II.

Ki tudja merre, merre visz a végzet Göröngyös úton, sötét éjjelen. Segítsd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi csillag ösvényen! Maroknyi székely porlik, mint a szikla Népek harcának zajló tengerén. Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Ameddig élünk, magyar ajkú népek, Megtörni lelkünk nem lehet soha, Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján, Legyen a sorsunk jó vagy mostoha! Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk Keserves múltunk, évezredes balsors, Tatár, török dúlt, labanc rabigált. Jussunk e honban, magyar-székelyföldön Szabad hazában éljünk boldogan! Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk Ki tudja innen merre visz a végzet Országhatáron, óceánon át. Jöjj hát királyunk itt vár a te néped, Székely nemzeted, Kárpát-bérceken. Maroknyi székely porlik, mint a szikla Háborgó szélben, zúgó tengeren, Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja, Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Édes Szűz Anyánk, könyörögve kérünk, Mentsd meg e népet, vérző nemzetet, Jussunk e honban, magyar-székelyföldön Szabad hazában éljünk boldogan. Maroknyi székely porlik, mint a szikla, Haláligában meggyötörten él, Szemünk a korbács százszor eltalálja, Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ki tudja merre, merre visz a végzet Göröngyös úton sötét éjjelen Vezesd még egyszer gyozelemre néped Csaba királyfi csillag ösvényen. Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk. Ameddig élünk magyar ajkú népek Megtörni lelkünk nem lehet soha Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján, Legyen a sorsunk jó vagy mostoha. Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk Keserves múltunk, évezredes balsors Tatár, török dúlt, labanc rabigált Jussunk a honban magyar székely földön Szabad hazában élni boldogan. Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk. Már másfél ezer év óta Csaba népe Sok vihart élt át, sorsa mostoha Külső ellenség jaj de gyakran tépte Nem értett egyet otthon sem soha. Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk. Hős szabadságát elveszté Segesvár Mádéfalvára fájón kell tekints, Földed dús kincsét népek élik s dúlják Fiaidnak sokszor még kenyérre sincs. Maroknyi székely porlik mint a szikla Népek harcának zajló tengerén Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk.

Erdely

Juhasz Gyula:Erdélyi ibolyák

A kolozsvári kikelet szülötte
E pár száll gyöngéd, kora ibolya,
Szűz szirmukon szelíden eltünődve
A magyar Mona Lisa mosolya.

Erdélyünk szent rögének ibolyái,
A fájó tájról méla üzenet,
Virágnyelven beszéltek, ó parányi,
De drága kincsek, hervadt kedvesek!

Kék szemetekben az erdélyi égnek
Régi derűje integet felém
És sötét szirmotokban érzem én

Az új fájdalmat. Míg vágyódva nézlek
Bús ibolyák, gyötör egy néma vád
És rátok hintem könnyem harmatát!

Tompa Mihály:Hűvös szél fú...

Hüvös szél fú kelet felől,
Szegény Erdélyország felől,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
Magyarhaza menyasszonya
Szép kis ország,
Jegygyürűnket, koszorúnkat
Hogy elorzák!

Meleg szellő fú dél felől,
Távol Törökország felől.
Meleg szellő honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
Édes hazám, Magyarország
Árva népe!
Hogy jutottál a bujdosók
Kenyerére!

Lanyha szél fú nyugat felől,
Nyugati országok felől.
Mi haszna a sok beszédnek,
Ha nem tesztek, lanyha népek?
Édes hazám, gyász példád beh
Hűn mutatja:
Egyik nép a másikat hogy
Veszni hagyja.

Hideg szél fú észak felől,
Hideg Muszkaország felől.
Megfagyaszta minket észak:
A nemzetjog szóbeszéd csak!
Ki erősebb: űl s parancsol
A világon,
Elnyomott népek nyakába
Hull a járom.

Indúljatok lanyha szelek,
Hadd szűnjék a hűvös ... meleg ...
Vagy bődűlj meg fagyos orkán,
Mint a hang a tigris torkán,
Ronts, eméssz, és dúlni semmit
Ha már nem kap:
Megszakadva roggyon össze
Bősz hatalmad!

Gyulai Pál:Erdély

Vadregényes fenyvesek homálya,
Sziklabércek, felhők közelében!
Üdvözöllek, mint anyát a gyermek,
Hű szerelmem forró érzetében.

Szebb talán a rónaság vidéke,
Délibábos pusztáknak lapálya,
S vonzó, enyhe, édes mosolyával
Vidám halmok, völgysíkok hazája.

Mind hiába . . . köztetek születtem,
Csermelyzúgás, bérci vad virágok!
Szívem egy, és szívem egy szerelme
Csak egyért, csak értetök sovárog.

Mily dicső e bércek közt az élet!
Föld fiához közelebb az Isten,
S messze mindaz, min a nagy világ csüng,
Sápadozva, mint rab a bilincsen.

Forróbb itt a szülőföld szerelme,
Szabadabb a szívnek dobbanása,
A gyönyörrel félelem határos,
S nagyszerűbb a lélek gondolása.

Im az ég és tiszta levegője,
Im az erdők tengerének árja,
Mely örök zöld s mint a büszke lélek
Fellegekben úszik koronája.

Hótetőknek távol csillogása
Rá fénylik az erdők éjjelére,
Színeikből gyönge szivárványt sző,
Hajnal, alkony a táj kék egére.

Oh minő kép! smaragd halmok, völgyek
Koszorúja, mint egy tündér álom;
Kékes ködben elzavart falucskák,
S dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.

Bérc-oldalban nyájak legelésznek,
Csermelyek kigyódznak a határon,
És fészekként könnyű malmok függnek
Zuhatagot síró vén sziklákon.

Itt kél a nap, itt nyugszik le később,
Itt néz a sas büszkén a szemébe,
Itt ereszti meg szárnyvitorláját,
Hogy elsápad a kelő hold képe.

Itt zendíti az erdők tündére
Fuvoláját sokszor csöndes éjjel,
Kérve a hold édes mosolygását,
Bús dalával, harmatos szemével.

Szánja a hold, föllebbenti fátylát,
Ajakára nyájas mosolyt vészen,
És szerelme fényes tengerárját
Elönti az erdő-messzeségen.

Néz a pásztor, s bámulja világát,
Hosszu horgas botjára hajolván,
S elmereng a távolban morajló
Fürészmalom s vizesés siralmán.

A hold fényén, éji pompájában,
Im a vidék még egyszer kitárul,
Árnyak nyulnak, himbálnak a légben
A virasztó hegytetők ormárul.

Álmos erdők mélán álmodozva
Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;
Meg-megharsan távolból egy kürtszó,
És reá száz visszhangok felelnek.

Majd a csendben a szomszédfalvakból
Az ebeknek csaholása hallik,
S nyikorgása borviz-szekereknek
A kanyargó úton megnyilallik.

Őrházaknál hamvadó tűz pislog,
Egy-egy székely vészi útját arra,
Hosszu puska mellett énekelve
Bús-nótádat, gyászos Mádéfalva!

De ki tudna mindent elbeszélni
Rólatok, ti kedves völgyek, bércek?
Még is mért, hogy gyakran elborúlok,
És szememben forró könnyet érzek.

A várromok, az ősök sirhalma,
Kérdik tőlem: hol Attilla népe?
Élt-e még a székely s hol van Erdély
Szabadsága, neve dicsősége?

E kérdés csal könnyeket szemembe,
Siratom én elhunyt szabadságod
S híred, melyet fényessé nem tészen
Nap- s holdfényben tündér csillogásod.

De mért sírjak? Amott a sziklákon
Felrepülni sascsoportot látok . . .
Hah e bérc a sasoknak tanyája,
S itt születnek mennydörgő villámok.

Tán e népnek majdan a sasokkal
A magasba szárnyal gondolatja,
S a szabadság viharos érzése
Hideg keblét még egyszer áthatja.

S újra látjuk szárnya szabadjában
Napsugárhoz merész repülését,
És meghalljuk hosszu ébredése
Villámokkal terhes mennydörgését.

Reményik Sándor:Vallomás és elöljáró beszéd

Árva nemzetség, Erdély népe Te,
Ki szegény lelkem' pajzsra emeléd,
Ki meghallgatod mindíg a szavam,
Ha magányból kilépek eléd:
Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra,
Hadd legyen ez a csöndes esti óra
Egy fájó, nehéz, komor vallomás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mélyen, egészen, úgy, mint soha még,
Hogy lásd az árnyak nyüzsgő táborát,
Kísértetek, kétségek seregét.
Füledbe zúgjon a rémek tora,
Akik tort ülnek esett lelkemen,
Ó, mert én minden percben elbukom,
És minden percben fölemelkedem.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
És lásd, hogy az a fölemelkedés
Sokszor keserűbb, mint az elbukás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mikor Rád hullt az éj köröskörül,
Száműztem lelkem legbelső zugába
Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.
Lelkem kútjában csillagot kerestem,
És csillagokkal benépesítettem
A Te estédet, a Te éjszakád.
Bocsásd meg nékem, hogyha ez órában
Felpattantom a legbelső szobát.
Mert Neked szólott minden énekem,
És Rólad szólott minden énekem,
És sok órámat adtam már Neked,
Ezt az egy órát add most - énnekem.

Mert tudnod kell, hogy miként viaskodtam,
Hogy remegtek a gyönge idegek!...
S mibe került, hogy hajókötelekké,
Acélsodronyokká meredjenek
A kényszerűség nagy pillanatára!...
Hogy azután a hitevesztett lélek
Mint csüggedt virág, roskadjon magába.
Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:
Szédülő fejjel és halálra váltan,
Amíg Neked az üdvösség borát
És az örökéletet predikáltam.

Kolozsvár, 1923 március

Reményik Sándor:Erdélyi március

Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.

Volt egy tanítóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. - -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
De te is hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, mi az övé,
S maga részét minden hatalomnak, - -
De Istennek is, ami Istené.

1931 március 10

Sipos Domokos:Két tűz között

Tanyánk
Széljárta, puszta szirt.
Állunk a csúcson viharban, napba nézve.
Kitárjuk keblünk,
Hogy a föld minden zendülése,
Mi egyik pólustól a másik pólusig
Az embereken átremeg,
Fájó szívünkön megszűrve
Érjen téged: Erdély!

A szirt alatt, a szirt körül,
Dús földeken, szép házakban
A sok-sok ember ránk tekint
És szórja ránk szavának nyilati.
Az öregek régi buzogánya
Bosszúsan csap felénk,
És ifjak fürge kelevéze
Sürítve éri meztelen mellünk.

És harsan a kiáltás innen és onnan:
Mit akarnak e furcsa katonák?!
Kinek a posztját állják e rideg tetőn?!
Kinek a nevében mondják az imát,
Hogy tied a dicsőség és az ország?!

S mi állunk!
A viharvert tetőn
Állunk!
És vérző szívünk az égre tratjuk,
Hadd lássa idegen és testvér:
Nekünk Erdély,
Erdély a hazánk!
(1923)

Áprily Lajos

Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.

(1923)

Byron

HOGY BÚCSURA KÉLT...

Hogy búcsura kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!

A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szűmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyű a híred:
neved ér s vele vád
és gyász veri híved.

Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!

Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borúlva.

RÓNAY GYÖRGY

AHOGY ITT JÁR-KÉL

Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.

SZABÓ LŐRINC

A SZÉPSÉG LÁNYAI KÖZT NINCS...

A Szépség lányai közt nincs
gyönyörűbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az utján:

s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.

SZABÓ LŐRINC

Tóth Árpád

DURUZSOLÓ TŰZNÉL

Mint messzi China földjén vasúti bús karambol, Újságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem, Mert tán nem is való, oly messzi s idegen, Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol... Emlékek látogatnak szelíd gyermekkoromból, Tünődöm tűnt szobákon, szavakon, szíveken; Emlék! Sok drága szénrajz avatag íveken, Szénnel a múlt üszkéből, finom porló koromból... Duzzadva kél a hold künn az alvó, halvány dombról, S ragyogva leng túl minden vak földi sokadalmon: Zűrös vásár fölött szép, elszabadult ballon! Nézem, s tünődő, álmos mosolyom kérdi: vajjon A tűz duruzsol-e, vagy bánatomat hallom, Mely karmait bevonta szivemben, és dorombol.. EZ A NAP IS Ez a nap is, Mint a többi. Elmúlt. Vége. Ez az est is, Mint a többi. Eljött. Béke. Szerény béke, De hálával Veszem ezt is, Jó pihenni, Ha az ember Csatát veszt is. Furcsa béke: Hallgat, talpig Feketében, Mint egy titkos Esti virág, Mely az ében Alkonyatban Nem egyéb, csak Néma illat, Mit az ember Behunyt szemmel Mélyre szívhat, Elmosódva, Álmosodva, Nem keresve, Milyen lehet Az illatnak Szirom-teste: Szép virág-e, Mint az ifjú, Mint a pőre Rózsabimbók Hajnalszínű, Gyenge bőre, Vagy csak fáradt, Régi rózsa, Mely reggelre Széthull némán, Föld porával Elkeverve?